Történelmünk folyamán a fejlett civilizációk mozgatórugója volt a közlekedés. A kereskedelem, a közigazgatás, a tudományos fejlődéshez szükséges információk terjedése  mind-mind lehetetlen volt az egyén helyváltoztatása nélkül. Az ember minden történelmi korban tisztelte és nagyra tartotta a közlekedés céljára szolgáló eszközeit, infrastruktúráit. Például említhetnénk a művészien feldíszített hajókat, postakocsikat, mozdonyokat, autókat. Az Inka Birodalomban a legnegyobb bűnök közé tartozott, így a halálbüntetést vonta az elkövetőre az, ha valaki bármilyen okból megrongált egy hidat, mivel a tett hátráltatta a közlekedést, így a birodalom működtetéséhez szükséges információk áramlását. Mára kicsit változott a helyzet: a  telefonnak és az internetnek köszönhetően bárki kommunikálhat akár a bolygó másik felén tartózkodó partnerével anélkül, hogy felállna a fotelből. Az informatika vívmányai segítségével egy egész vállalat, de akár egy egész ország is irányítható lehet helyváltoztatás nélkül. Ha jól belegondolunk,a nyersanyag- és áruszállításon kívül nincs is szükség gépesített közlekedésre.
És mégis. Az emberhez mára hozzátartozik az autó. Megkönnyíti hétköznapjait, az jelenti számára a szabadságot. Le nem mondana róla semmiképpen. Az autó viszont csak egy haszontalan vasdarab üzemenyag nélkül. Mi lesz akkor, ha már nem lesz mivel megtankolni? Erre vizsgál meg egy alternatívát jelen bejegyzés.

Megoszlanak a vélemények arról, meddig elegendőek Földünk rendelkezésre álló kőolajkészletei. A pesszimisták szerint 10-15 évre. Az olajlobbi  - jól felfogott érdeke szerint - jóval többről, kb. 50 évről beszél. Előbbi szám igen fenyegető, utóbbi megnyugtatja a kedélyeket: majdcsak kitalálunk addig valamit. Hogy hol van az igazság, legfeljebb az tudja, aki ezeket a kimutatásokat hamisítja. Egy biztos: legalább két okunk van rá, hogy mielőbb elkezdjük a felkészülést az olajhiányra.
Az első, és talán a fontosabbik ok, hogy ha így folytatjuk tovább, saját kényelmünk érdekében feláldozzuk az elkövetkező nemzedékek jövőjét. Többek között az olaj által okozott környezetszennyezés (lsd. legutóbbi, BP féle olajömlés, üvegház hatású gázok, stb...), révén valóra válhat a sokat idézett indián jóslat: "Ha majd kivágtad az utolsó fát, és megmérgezted az utolsó folyót, kifogtad az utolsó halat, rájössz, hogy a pénz nem ehető".
A második ok, ami meggyőzheti azokat is, akik hülyeségnek tartják az elsőt, hogy még az az 50 év sem 50 év valójában. Az olaj egyeduralma a közlekedésben csak addig tarthat ugyanis, amíg az egyre növekvő kereslet el nem éri a végtelen gyorsan nem növelhető kínálatot. Ez után az ára ugrásszerűen nőni fog a piac szabályai szerint. Emellett a tartalékok egy része csak drágán kitermelhető olaj, ami szintén növeli majd az árakat. Bármikor megkezdődhet a krízis.
Persze az olajcsúcs elodázható a hagyományos technikák továbbfejlesztésével (pl. hatékonyabb motorok, hybrid-technika), de ezzel sem lehet sok időt nyerni, figyelembe véve, hogy az éppen motorizálódó új gazdasági hatalmak (Kína, India) nem ilyen  modern járműveket fognak használni.

A probléma megoldására szerencsére több alternatíva is kínálkozik. Egyesek a tisztán elektromos meghajtásra esküsznek, mások szerint metanol-alapra, megint mások szerint hidrogén-alapra lehetne helyezni a jövő közlekedését. Első látásra bármelyik alternatíva megfelelő lehet, de jelenleg még mindegyikkel vannak problémák. Csak példaképpen:

• Az akuumlátorok kapacitása még messze van attól, hogy nagy hatótávolságú autót üzemeltessenek. Emellett nehezek, utántöltésük nagyon lassú, hamar elöregszenek, így sok veszélyes hulladék keletkezne.
• A metanol szén-dioxiddá ég el. Ha nem a légköri szén-dioxidból állítjuk elő, továbbra is üvegház hatású gázt termelünk a közlekedésben.
• A hidrogén hírneve nagyon rossz, sokan félnek tőle. Ehhez lenne a legdrágább az infrastruktúra kiépítése. Tárolási nehézségek.

Mindent mérlegre téve, a három említett alternatíva közül talán a hidrogén a "legzöldebb", hiszen égése során nem termel káros anyagot, és előállításának is van környezetbarát módja. Ez az egyik oka annak, hogy jelenleg ezen alternatíva megvizsgálására vállalkozom.

A másik inspirációm az, hogy éppen most fejeztem be Henning Boetius: Hidrogén-forradalom című könyvecskéjének olvasását, ami  újra felébresztette már korábban is meglévő érdeklődésemet a téma iránt.
A könyvről annyit szólnék, hogy a szerző meglepő módon egyértelműen leteszi a voksát a hidrogén alapú gazdaság mellett. Vajon akkor is így gondolkodna, ha az annak idején a Hindenburg magassági kormányánál álló apja nem vészelte volna át ilyen szerencsésen a katasztrófát? Nem tudom.
Mindenesetre az írás laikusoknak készült, próbál mindent (túlzottan is) szájbarágósan megmagyarázni, viszont nem nélkülözi a komoly filozófiai eszmefuttatásokat sem. Ennek következtében gyakran elkalandozott a figyelmem olvasás közben, sokszor nem sikerült megfognom a lényeget. De lehet, hogy az írónak nem sikerült. Emellett vegyész szemmel  fedeztem fel benne pár hibát is - némelyik tényleg nagy baromságnak tűnt.
Mindezek ellenére tudom ajánlani a könyvet, vannak benne érdekes elgondolások, információk, és elindítja az ember fantáziáját.

Ebben a bejegyzésben sajnos nem jutottam sokra a hidrogén-technika és lehetőségeinek ismertetésével, mentségemre legyen, hogy ez egy hatalmas terület. Emiatt tervezek némi folytatást, valószínűleg több bejegyzésnyi is lesz majd, kezdve a hidrogén alaptulajdonságaitól az előállítás lehetőségein keresztül az üzemanyagcellákig és hidrogénautókig... Nemsokára következik.