A nagy háború halálos áldozatai közül csupán körülbelül 91 ezerrel végzett vegyi fegyver. Ez jóval kevesebb, mint a teljes humán veszteség 1% -a. Mondhatni, jelentéktelen szám. Mégis, úgy vonult be a történelembe, mint a vegyészek háborúja. Az alkalmazott harci gázok stratégiai jeletőssége ugyanis lényegesen nagyobb volt annál, mint amekkora pusztítást közvetlenül végeztek. Fő hadászati hasznuk az ellenséges katonák harcképtelenné tétele, lövészárkokból való kiűzése volt. Nem elhanyagolható előny az sem, hogy egy vegyi támadás után gyakran nagy számú, viszonylag könnyebben sérült katona maradt vissza, akik elszállítása, kezelése nagy terhelést jelentett az ellenfél szállító- és egészségügyi infrastruktúrája számára. Mindezek mellett morálisan is megtörte az ellenséges katonákat, hogy még a lövészárok legmélyén sem érezhették magukat teljesen biztonságban.
Nyilvánvaló előnyei miatt egyik harcoló fél sem mondhatott le a kémiai fegyverek használatáról, így az általuk okozott borzalmakat is mindkét oldal szenvedte.
A résztvevő országok közül egyértelműen Németország vegyipara volt a legfejlettebb. Emellett a német hadvezetés tisztában volt azzal, hogy egy elnyúló háború a mind emberi erőben, mind anyagiakban lényegesen komolyabb tartalékokkal rendelkező ellenfeleiknek kedvezne, így meg volt bennük a nyitottság olyan új dolgok iránt, melyek segítségével technikailag opponenseik fölé tudtak nőni. Szintén kedvező körülménynek számít, hogy a német vegyifegyver program irányítója a kor egyik legkiválóbb vegyésze, az 1918 -as év Nobel díjasa, Fritz Haber volt. A Nobelt persze nem fegyvereire kapta, hanem az ammónia gyártás alapjainak lefektetése okán. A történelem paradoxona, hogy a "vegyi háború atyja" egyben az emberiség élelmezési gonjainak megoldója lett....
Azzal, hogy az igény és a lehetőség így egymásra találtak, Németország lett a vegyi hadviselés elsődleges úttörője. Persze nekik sem sikerült minden egyből. Első próbálkozásuk - mikor 1914 október 27 -én Neue Chapelle közelében könnygázt (dianizidin klórszulfonátot) vetettek be - a gáz nem megfelelő koncentrációja miatt olyannyira balul sült el, hogy a szemben álló angolok észre sem vették, hogy vegyi támadás érte őket. 1915 januárjában a xilil bromid (szintén könnygáz) bevetése is sikertelen volt, mivel a gáz a hideg levegővel érintkezve lecsapódott.
1915 tavasza volt a fordulópont: Haber meggyőzte a vezérkart a klórgáz harci alkalmazhatóságával kapcsolatban, egyben elérte egy vegyi hadviselő alakulat, a 35. utász ezred felállítását. Az ezred tagja volt több komoly kémikus között három későbbi Nobel díjas tudós, Otto Hahn, James Franck, és Gustav Hertz.
A klór bevetésére a belgiumi Ypres (vagy Ypern) közelében került sor. Az akcióval a németek nagy kockázatot vállaltak, ugyanis katonáik csupán egy részének volt gézből készült légzésvédője, teljes arcot védő gázmaszkkal pedig csupán a 35. utász tagjai rendelkeztek. Nem is indult zökkenőmentesen a művelet: miközben a kedvező széljárásra várakoztak, az ellenség lövedékei eltaláltak néhány klórtartályt, aminek következtében legalább 3 német katona elesett, és legalább további 50 szenvedett egészségkárosodást. Április 22. -én aztán erős, kedvező irányú szél támadt, és megynyílt a frontvonal 4 mérföld hosszú szakaszán elhelyezett 5730 nagynyomású palack csapja. 168 tonna harci gáz szabadult ki, majd indult el a kanadaiak és franciák által védett lövészárkok felé. Mikor a sárgászöld köd elérte őket, a katonák egy része pánikba esve, fegyverét hátrahagyva menekült. Másik részük veszteg maradt, és megfulladt. A németek ekkor előjöttek állásaikból, és óvatosan előrenyomultak. Amennyiben a hadvezetés elegendő erőforrást biztosít a hadművelethez, minden bizonnyal sikerül bevenniük a célpontot, Ypres -t. Ennek hiányában azonban csupán 2 kilóméter mélyen sikerült benyomulniuk az ellenséges területre. A szövetségesek veszteségét 3-15 ezer halottra és sebesültre becslik.
A klórgáz újra és újra bevetésre került. Az első támadás abszolút felkészületlenül érte az ellenséget. A probléma felismerése után azonban rohamos fejlődésnek indult a vegyvédelem. A találékony angolok hamar felismerték, hogy ha a katona a zsebkendőjére vizel, és azon keresztül lélegzik, jó esetben nyerhet annyi időt, hogy kikerüljön a kutyaszorítóból. A dolog tudományos hátterében az áll, hogy a vizeletben lévő ammónia a klórral reagálva klóraminokat hoz létre. Ezek sem éppen kellemes vegyületek, de hatásuk mindenképpen enyhébb az elemi klórénál. Ez csupán vészmegoldásnak volt jó. Emellett egyes katonáknak gondot okozott, ha rövid időn belül több gáztámadás érte őket. A fronton biztos nehéz volt sörhöz jutni....
Hamar megjelentek az első valódi gázmaszkok is: a britek az Ypres -i támadás után már egy héttel rendelkeztek nátrium karbonát és nátrium tioszulfát oldattal átitatott kezdetleges maszkokkal, melyek jó hatásfokkal akadályozták meg a klór légzőszervekbe jutását. Az 1916 -os év elejére már teljes arcot fedő gázmaszkokkal rendelkeztek a frontkatonák. Ezekbe már a kilégzett levegő elvezetésére alkalmas szelep is volt építve, és a klór ellen gyakorlatilag teljes védelmet nyújtottak.
Ezzel megkezdődött a nagy versenyfutás a vegyifegyver-, és a vegyvédelmi felszerelés fejlesztők között, mely napjainkig tart. A küzdő felek igen kreatívak voltak, a háború alatt legalább egy tucat mérgező szubsztanciát vetettek be fegyverként. 1915 szeptemberében az osztrákok például hidrogén cianid gázt alkalmaztak, mely később a gázkamrákban is sok áldozatot szedett. Ugyanezen év decemberében a foszgén is letette névjegyét a csatatéren.
Az eddig említett vegyi anyagok a könnyfakasztó- illetve a fojtó gázok közé tartoztak, és felismerésük esetén viszonylag könnyű volt ellenük védekezni. Az első hólyaghúzó harcanyagot, a mustárgázt 1917 július 12 -én vetették be a németek a franciák ellen, szintén Ypres közelében. Alattomos felyver volt, ugyanis kezdetben nem tudták kimutatni, és hatását nem azonnal, hanem az expozíció után kb. fél nappal fejtette ki. A légzőszervek mellett a bőrt is támadta, nagy, nehezen gyógyuló hólyagokat okozva. Emiatt feladta a leckét a védőeszköz fejlesztőknek, hiszen nem volt elegendő egy maszk, teljes testet beborító védőöltözékre volt szükség ellene. Emellett, mivel az anyag szobahőmérsékleten folyékony halmazállapotú, nem oszlott el könnyen, hanem lecsapódott, így hosszan tartó szennyezést jelentett. Emiatt egyébként kémiailag téves a mustár reagenst gáznak nevezni, valójában aeroszol formájában fejtette ki hatását. A kórházakig eljutó sérültek 95% -a felépült ugyan, kezelésük azonban legalább 6 hetet vett igénybe, így a mustár nagy megterhelést okozott az egészségügyi infrastruktúra számára. Ellene igazán hatékony védelmet a háború végéig nem sikerült kialakítani.
A mustár reagens lett a háború vegyi fegyvereinek non plus ultra -ja, hatékonyabbat csak a harcok lezárása után sikerült előállítani.
A háború végéig a harcoló felek durván 113 ezer tonna mérgező anyagot eregettek egymásra, de a harcok lezárulta után a tengerbe dobott, majd ott elkorhadt mustár reagenst tartalmazó hordók tartalma még jóval később is komoly problémákat okozott a tengerpartokon. A frontvonalak közelében a mai napig is találni fel nem robbant, vegyi töltetet tartalmazó lövedékeket.
Habert - bár nagyon tartott tőle -, fura módon nem ítélték el háborús bűnök miatt, holott jóval több volt egyszerű végrehajtónál. Megmaradt köztiszteletben álló tudósnak, bár tetteit gyakran a szemére vetették. 1933 nyarán, a nemzeti szocialisták hatalomra jutása után zsidó származása miatt elhagyta Németországot, Svájcban, majd Palesztinában telepedett le. A sors érdekes fintora, hogy rokonait azzal a Zyklon-B nevű rovarirtószerrel gázosították el a a náci haláltáborokban, melyet éppen az ő csoportja fejlesztett - kivételesen békés célokra.
Felhasznált irodalom: James A. Romano: Chemical Warfare Agents, Wikipedia
Kapcsolódó bejegyzések ide kattintva érhetők el.
