1915 áprilisában a belgiumi Ypres közelében a németek klórgázt vetettek be. Ettől az eseménytől számítjuk a kémiai hadviselés korát. Történetünk azonban sokkal, de sokkal korábban kezdődik: valamikor az őskorban.
Ha pusztán fizikális adottságait tekintjük, az ember a tápláléklánc legalján helyezkedne el. Gyenge, lassú, érzékszervei fejletlenek. Emiatt, és alacsony reprodukciós rátája következtében valószínűleg nem tudott volna fennmaradni, ha nem képes a természet erőit megfigyelni, megismerni, és fegyver gyanánt alkalmazni. Ezen képessége tette ugyanis lehetővé, hogy dárdát faragjon a botból, íjat készítsen, mellyel le tudja teríteni a nálánál sokkal erősebb, vagy gyorsabb jószágot. Vitathatatlan, hogy ez a képesség volt, mely az embert a Föld urává tette.
Mindez hatalmas sikertörténet lett volna, ha tudását saját fajtája ellen nem fordítja. Igaz ez a kémiai fegyverekre is.

A legkorábban alkalmazott vegyi fegyver minden bizonnyal a mérgezett nyíl lehetett. Ennek elkészítéséhez nincs szükség komoly kémiai ismeretekre, előnyei viszont jelentősek. Egyik első ismert alkalmazásuk Afrika déli részén tevékenykedő kőkorszaki vadászokhoz köthető, körülbelül kr.e. 10000 -ből. Ők skorpió- és kígyóméregbe, valamint mérgező növények kivonatába mártották nyílhegyeiket. A technika még évezredeken keresztül divatban maradt, és a mai napig használatban van. Ennek talán legtöbbet emlegetett példája az Amazonas-medencében élő indiánok híres-hírhedt nyílvesszője (lehet, nem ez rá a legjobb szó, mert fúvócsőből lövik ki), mely nyílméregbéka bőrének váladékával van bevonva. Amenyik állatot ezzel meglövik, halál fia, legyen bármilyen veszélytelen a fizikai sérülés maga. Emellett az sem hátrány, hogy az így elejtett préda nyugodtan elfogyasztható, hiszen a méreg egy peptid, ami csupán a véráramba jutva okoz gondokat, a gyomorban ártalmatlan aminosavakra bomlik.
A mérgezett nyíl alkalmazásának első írásos nyoma egyébként a görög mítoszokban található. Héraklész a hidra vérével mérgezett nyílvesszővel ölte meg Nesszosz -t, a kentaurt, illetve a trójai háborúban mindkét fél esetén említi a szerző efféle praktikák alkalmazását.

Mint majdnem minden, a vegyi fegyverek fejlődése is a nagy civilizációk megjelenésével gyorsult fel. Kr.e. 2000 környékén a mai India területén már alkalmaztak harctéren mérges füstöket. A Kr.e. 7. században több száz irritatív vagy mérgező füst receptjét jegyezték le Kínában. Már Kr.e. 600 körül mind az asszírok, mind a görögök előszeretettel mérgezék meg ellenfeleik kútjait. Hamar rájöttek arra is a harcosok, hogy ha az ostromlott erődbe mérges állatokat (kígyókat, skorpiókat) dobálnak be, kellemetlen pillanatokat tudnak  okozni ellenfeleiknek.
Kr.e. 200 környékén kedvelt taktikája volt a karthágóiaknak, hogy színleg visszavonultak a harcból, hátrahagyva néhány hordó bort, melyet mandragóra gyökérrel mérgeztek meg,  hallucinogén alkaloidákat juttatva a nedübe. Éjszaka aztán visszatértek, és a leszedált ellenséget könnyűszerrel leverték.

A középkor elejének talán legnagyobb haditechnikai vívmánya volt, hogy a heliopolosi Callinicus  660 táján kifejlesztette a görög-, más néven bizánci tüzet. Folyékony tűznek is hívták, és akkora hadititkot képzett, hogy összetételét, gyártási technológiáját egyetlen írásos mű sem tartalmazza. Ez az oka annak, hogy jelenleg is csak találgatunk, mi is volt az valójában. Valószínűleg olaj, salétrom, petróleum, kén, égetett mész és foszfor volt benne. Egyes leírások szerint a görög tűz vízzel érintkezve spontán meggyulladt. Ez alapján feltételezhető, hogy kálcium foszfid is volt az összetevők között. A kalcium foszfidból víz hatására felszabaduló foszfin ugyanis hajlamos a spontán gyulladásra. A folyékony elegyet egy gyújtóforráson keresztül pumpálták az ellenségre, akit még a vízbeugrás sem mentett meg a tűzhaláltól. Bizánc bukásával aztán szerencsére örökre feledésbe merült ez az ördögi találmány.

A középkor egy másik ördögi találmányát nem a harcmezőkön használták, de könnyen megeshet, hogy több áldozatot szedett, mint a görög tűz. Indiai kurtizánok kedvelt fegyvere volt a hírhedt halál csókja. Ez nem volt más, mint az aconitum napellus, egy sisakvirág fajta nedve, mely megfelelő mennyiségben az áldozat szervezetébe jutva ideg- és szívbénulást okoz, ami halálhoz vezet. Persze a gyilkos is nagyot kockáztatott az akcióban, ami könnyen balul üthetett ki, ha véletlenül megfeledkezve magáról megnyalta a szája szélét. Egyébként mivel szinte az egész északi féltekén elterjedt növényről van szó, kivonatát több kultúrában is alkalmazták nyílméregként, illetve kutak megmérgezésére. A hírhedt kivonatot mostanában hígított formában homeopátiás terápiákban használják, főleg gyulladások esetén, de állítólag szinte minden nyavajára jó   :-)

A vegyi fegyverek megítélése időről időre változott. Voltak olyan hangok is, melyek szerint kifejezetten humánus megoldást jelentenek, és csökkentik a harctéri szenvedést. Van is ebben valami igazság, hiszen a 20. sz előtti viszonyokat figyelembe véve, még egy viszonylag könnyebb sérülés is hosszadalmas kínhalált okozhatott az áldozatnak, ha a sebe elfertőződött. Azonban ha mérgezett lövedék érte, a folyamat lényegesen lerövidült. A többség véleménye viszont más volt, így több egyezmény is született a történelem folyamán, mely korlátozta a kémiai hadviselést. Ezek közül első a németek és franciák között 1675 -ben létrejött Strasburgi Egyezmény volt, mely megtiltotta a mérgezett lövedékek használatát. 
Hatékony tömegpusztító vegyi fegyverek az I. Világháborúig nem születtek, voltak azonban próbálkozások, melyek megalapozták a majdani "sikert". Eleinte főleg arzén tartalmú füstökkel próbálkoztak (már az ókori Kínában is!), majd az amerikai polgárháború idején megszületetta klórgáz alkalmazásának ötlete. Ez megmaradt az ötlet szintjén. Felhasználásra került azonban a kén-dioxid: a virginiai Petersburg ostrománál William Blackford, a Konföderáció ezredese elrendelte, hogy az ostromalagutakon keresztül támadó uniós csapatokat kénnel dúsított puskapor égetésével kergessék el.
Csupán elképzelés maradt a kakodil alkalmazása is. A tervek szerint a szubsztanciát  gyújtófolyadékkal elkeverve, üvegbe töltve, majd azt fahajókra dobva lángra lehet lobbantani a szerkezetet, emellett mérgező gáz is szabadul fel.

Sorra jöttek az ötletek, próbálkozások, aztán jött 1915, és minden komolyra fordult. Az azonban már egy másik történet lesz....

Felhasznált irodalom:  James A. Romano: Chemical Warfare Agents, Wikipedia